Apró történet Uruha és Reita főszereplésében. Az ötletet Hakutól kölcsönöztem, aki épp a minap mesélte, milyen is egy Alzheimeres nénit gondozni... Megihletett a dolog, ez lett belőle...

Uruha

Kétezer negyven kilencet írnak a honlapok. Ma már ez a divat, nem az újság, mint az régen volt, azokban az időkben, amikor még a GazettE is a fénykorát élte. Ma már midenki tabletten olvas, sőt, ha szeretnénk, felolvassa ő maga a híreket, amiket a saját érdeklődési körünk alapján válógatja ki ő maga. A kétezer tizes évek elején mindent okos telefonnak neveztek, ma már ez a műszer a legokosabb. és a leggyorsabb, nem úgy mint én, vagy Reita...

Elmúlt felettünk az idő, berosdásodtunk, és sajnos már nincs több koncert, több ezer ugrándozó cici a tömegben. Már csak a korunkbeli véntyukok maradtak, akik itt laknak az otthonban, ahol mi is.  Hatvannyolc évesen nem ezt akartam, nem erre vágytam. Mindig azt hittem, hogy majd egy csinos lány lesz a feleségem, lesz egy-két gyerekünk, akiket elkényeztetünk, zenélni tanulnak, majd együtt öregedünk meg a feleségemmel, s a gyerekeink is a saját utjukat járják. Ehelyett mit adott a sors? Itt poshadok egy öregotthonban, mozgássérülten. A volt nejem újraházasodott, a gyerekeim csak néha-néha látogatnak meg, mert az anyjuk bebeszélte nekik, hogy buzi vagyok, ami részben igaz, hisz Reivel hosszú éveken keresztül együtt éltünk, de akkor is... Közölhette volna velük ezt a dolgot kissé finomabban is. Valami nagyon súlyosat vétkezhettem az előző életemben, hogy íly módon büntett a sors. Legalább annyi jó van ebben az egészben, hogy nem vagyok itt egyedül, hisz itt van ez az agyalágyult, Reita, aki már sajnos ő sem a régi. 

Két éve  Kirát Alzheimerrel diagnosztizálták, ami sajnos még most is, oly sok évnyi kutatások után, gyógyíthatatlan betegségnek számít. Én mozgássérült lévén sajnos nem tudtam felelősséget válalni arra, hogy vigyázok rá, hisz eddig ő volt az, akire én támaszkodhattam, így végül is közös döntés volt, hogy beköltözzünk ebbe az öregotthonba, amit őszintén szólva nem bánok. Csupán azt, hogy egy ágyban kell aludnom vele, mert mindig paplan nélkül, és Kira nélkül ébredem. Csak tudnám, hogy merre kószál el paplanostól az éjszaka közepén...

Vannak szép pillanatai, amikor minden okés, amikor nem felejt kint az erdőbe kerekeskocsimmal, mert volt ilyen is, ezért nem is szeretem, ha ő taszigálja a kocsimat, mert mindig szarráfagyok valahol, míg ezek az idióta ápolók rámtalálnak. Természetesen vannak olyan napok is, amikor teljesen kitud készíteni idegileg, de ettől függően szeretem őt, 

 - Ki vagy, és mit akarsz tőlem? - makacskódik ismét, amikor leülünk ebédelni az asztahoz.

- Ruru vagyok, és nem akarok semmit... - nézek rá mosolyogva, mire gyanakodva kezd el fürkészni sötétszűrke szemeivel. 

- Ki vagy, és mit akarsz tőlem? - kérdi el ismét, mire máris kezd felmenni az agyvizem, mert előre tudom, legalább két óra kell, míg magához tér, és felismer. - Válaszólt, te nyomorult!

- Nyomorúlt, a füled hegye... - legyintek egyet, majd inkább nekikezdek enni, míg ki nem hül a leves. Rei csak figyel, ismerem ezt a nézést. Ilyenkor mindig az jár az eszében, hogy ő nincs otthon, és itt fogolyként él.

- Engedj el innen, miért tartasz itt? Haza akarok menni... - kezdi el a szokásos hisztiét, amit én már egyre inkább nehezebben viselek el. Szeretem, de ez nem indok arra, hogy mindent eltűrjek tőle. Igen, beteg, de néha az az érzésem, hogy csak teszi magát, hogy engem boszantson. 

- Menj, nem tart senki sem vissza... - vágom hozzá epésen. Könyörgöm, szeretnék megebédelni, szépen, csendben.

- Persze, hogy gyere, s üss főbe az út közepén... - néz rám, akár egy gyilkosra, mire felmegy az agyvizem. 

- Nem kell téged főbe ütni, mer már így is eléggé ütött vagy... - veszek egy nagy levegőt, majd úgy döntök, jobb lenne, ha befejezném gyorsan a kajálást. 

Rei lecsendesedik, sőt elkezd enni, igencsak jóétvággyal, mint fiatalkorunkban tette azt. Meg-meg remegnek a kezében a pálcikák, de lényegében elég hamar és szépen bepusztítsa a részét. Azt hiszem magához tért, mert ünkénytelenül szedi össze előlem az edényeket, s viszi azt a helyükre, majd jön értem, s taszít átt a nappaliba a tévé elé, de amikor helyet foglal mellettem, rá kell jöljek, hogy mindezt talán csak megszokásból tette, és fogalma sem volt, hogy éppen mit és miért kell tennie.

- Ki vagy, és mit akarsz tőlem? - érkezik újból a kérdés, amitől már lassan én is agyfaszt kapok. Ilyenkor fordul meg a fejemben az, hogy talán nem ártott volna komolyan venni őt akkor, amikor arra panaszkodott, hogy Aoi hülyeségeitől egy szép napon agyfaszt kap. Lehet, hogy Yuu miatt lett beteg? Biztosan, hisz az ő hülyesége ragályos...

- Ruru vagyok, és nem akarok semmit.... - ismétlem el a válaszomat. - Illetve de... - javítom ki magam. - Csendben vágignézni a meccset...

- Nem ismerek semmilyen Rurut, és mi az, hogy semmit sem akarsz? Biztos akarsz tőlm valamit... - durcáskodik, amitől engem már a frász kerülget.

- Mégis mit gondolsz, mid van neked, ami nekem kellhetne? - kérdezek rá, mire megvonja a vállát, elfordítja a fejét, s egy pontott kezd el kitartóan fürkészni a plafonon. Azt hiszem végre lenyugodott, mikor újból kitátja a száját, nagy sajnálatomra. 

- Ki vagy, és mit akarsz tőlem? - kérdi már-már idegesen. - Válaszólj, az isten áldjon meg...

- Az apád vagyok.... - nézek rá gunyosan. - Úgy csináltalak anyádnak zabigyereknek... 

- Nekem nincs apám, sosem volt... - néz rám mérgesen. - Ne hazudozz... Hol van Keiji, és Oszkár? 

- Meghaltak, ezelőtt húszonöt éve... - nézek rá vállatvonva.

- Hazudsz, te, te... - kezd el hadónászni mérgesen. Ilyenkor kicsit tartok tőle, mert igencsak agreszivan viselkedik, de azért csak remélem, hogy nem folyt meg egyszer álmomban.

- Hazudik a plébános, mikor azt mondja, az isten áldjon meg... Mert rajtad már nincs mit megáldani... Se fent, se lent nincs vér, mégis mit kezdhetek veled így? - sopánkodok elégedetlenül, mire furcsa arcot vág. Az igazság az, hogy tudom mikén t "vezethetném" ki a transzból, de valahogy nincs inyemre a dolog. Ilyenkor mindig az az érzésem, hogy direkt csinálj, és semmi baja...

- Te hazudsz... - kezd el duzzogni, ami már egyáltakán nem áll jól neki. Egykor bezzeg... Amikor még mindene tökéletesen műkődött, khmm... Ej, mit nem adnék most azért, hogy legalább húsz évvel fiatalabbak legyünk... 

- Persze, ez a kedven szabadidő programom. Neked hazudni, te felfuvalkodott hólyag... - néek rá idegesen, mert már érzem, hogy nem kell sok, hogy elrobbanjak.

- De ki vagy te, és mit akarsz tőlem... - kezdi ismét, mire teszem magam, hogy nem halottam, de mit sem érdekli őt ez. - Hallod? Ki vagy, és mit akarsz tőlem... - ismétli el talán már hetedjére a kérést egymás után, mire már tényleg felforr az agyvizem és nem bírom visszatartani magam. 

- Kacsa-chan, te idióta vadbarom...  Miért kell neked mindig ezt csinálnod? Kacsa fétised van, vagy mi a fasz? - nézek rá mérgesen, mire megszeppenten pillog rám, azokkal a hosszú szempilláival. 

- Ruru, mégis, hogy beszélsz te? Nem megmondtam, hogy ne káromkodj, és ne idegeskedj? Árt a szépségnek...